szerző: Fábián László

Igen különleges élményben részesül, aki betér a Helytörténeti Múzeumba a következő időkben. Ugyanis egy kiállítást állítottunk össze a magyar szocializmus plakátjaiból, és egyéb rekvizitumaiból. A kiállítás e korszak emblematikus szereplőjéről kapta a nevét ,– azaz Plakátok a Kádár- korszakból - címmel nyitottuk meg.

Szeretettel várunk mindenkit szerda délután 5-kor a kiállítás megnyitóján

Az 1960-as évektől egészen a rendszerváltásig terjedő időszakot fogtuk át a kor politikai és egyéb plakátjaival, szerepel a legendás „Továriscsi konyec”- nagyméretű plakát is, de csengeri vonatkozású anyagot is bemutatunk, korabeli felvonulások fotóival. Egy fekvő tárlóban pedig kitüntetések garmadája látható, Kiváló Szocialista Brigád illetve hasonló „értékes” jelvények, plecsnik, mindemellett a korszak papír és fémpénzei, s azok változatai is színesítik a palettát.

A korszak hangulatát egy korabeli lemezjátszóról, szintén korabeli hanglemezekről állandóan indulók hangja adja meg, teszi még érdekesebbé, visszaidézve a felvonulások, nagy parádék miliőjét.
Lehet azt a korszakot szeretni, utálni, gyűlölni, mosolyogni rajta –egyet nem lehet letagadni. Mert volt, átéltük, így vagy úgy, vagy amúgy, s még ráadásul fiatalok is voltunk akkor, nem tehettünk róla, hogy akkor éltünk.

szerző. Fábián László

Tréfásan szoktam mondani, hogy múzeumunk udvara igazán megérdemelne már egy ásatást, tekintve, hogy eddig jónéhány érdekes dolog került elő az eseti földmunkák alkalmával. Többek között egy középkori számszeríjhegy, XVI. századi habán jellegű csempetöredékek, no és valószínűsíthetően Melith sírkő maradványok is.

Ezek bemutatását tervezem, s kezdeném a sort a középkori számszeríjheggyel. Mielőtt ezt megtenném, úgy vélem magát a számszeríjat kellene megismerni. A szó szláv eredetű, a „számostrtrelij”- azaz magától lövő-ből keletkezett, mely alakilag megegyezett a magyar szám - szer-szerszám és íj szavainkkal, s az idegen szót elferdítve értelmessé tettük- mégpedig számszeríj formában.



Nos egy ilyen számszeríj vesszejének a vashegye került elő a múzeum udvarán. 2006-ban a szennyvíz levezető csatorna ásásakor vettem észre, hogy az árok falából, úgy 40 cm. mélyen, kiáll egy rozsdás vasdarab vége. Nem voltam rest, lemásztam, és óvatosan kibányásztam a hosszúkás,nyújtott gúlaformájú, köpűsen végződő tárgyat, mely kb. 8 cm hosszú volt. Bár rögvest nyílhegyre gyanakodtam, de nem mertem ráfogni, lehetett az rozsdás mivoltában akár egy hegyes végű kerítésvas is.



Már csak az a kérdés, hogy miként kerülhetett a jelenlegi múzeum udvarára ez a nyílhegy. Azt tudjuk, hogy ez a rész Csenger központjának számított, közel a középkori templomhoz. A Szamos is a közelben folyt, hiszen a múzeumudvar hátsó kerítésénél volt a meder, még az 1800-as évek közepén is. Az is nyilvánvaló, hogy a középkorban itten harcok nem voltak –bár erről az időszakról igen hézagosak a forrásaink, meglehet, hogy kis helyi csetepaté mégis megesett, s ez alkalommal lőtték ki ezt a nyílvesszőt. Bárhogy is volt, a nyílvessző a tárlóban Csenger középkorának egyik tanúja.

szerző: Fábián László

A múzeum régészeti –történeti termének hetedik tárlójában látható egy 1798. M típusú, csappantyús-kovás rendszerű – ám még 1848-ban is használatos huszárpisztoly. Nem egy különleges fegyver- ám számomra fontos, hiszen gyermekkori emlék. Zárójelben teszem hozzá, hogy a múzeum törzsanyagát a testvéremmel együtt gyűjtött tárgyak-dokumentumok teszik ki. Ennek egyik ékes bizonyítéka ez a pisztoly. Annál is inkább, hiszen még szinte gyerekkorunkban jutottunk hozzá, bizonyítandó, hogy már ebben az időkben kezdtük a gyűjtést, a szépszámú rokonság poros padlásain.




Visszatérve a pisztoly történetéhez, induljunk onnan, hogy olyan hatodikosok lehettünk azidőben és nyulakat tenyésztettünk. kicsit túlzás a tenyésztés, inkább csak tartottunk néhányat, de azok közül ritkaság számba ment egy angórapár. Ez igen megtetszett egyik osztálytársunknak, jóbarátunknak, akinek apja rendőr volt itt Csengerben. Próbálta minden módon elkunyerálni, mígnem egyik alkalommal beállított ezzel a pisztollyal. Hogy miként került hozzá, nem árulta el, valószínű, hogy a rendőr atya kobozta el valakitől, mint fegyvert, vagy leadták neki, nem lényeges. A cserére jól megjátszott hezitálással belementünk. Másnap megint beállított, hogy még van egy ugyanilyen pisztoly, azért adjuk oda a másik nyulat is. Erre már nem voltunk hajlandóak –azóta is átkozzuk ezt a pillanatot. Mint később a szakirodalom áttanulmányozása után tudtuk meg, hogy a huszárok a pisztolyt mindig párban hordták, sőt a korábbi időkben is a lovasok, hiszen a nóta is „dali pár pisztolyom”- ról szól.

Persze a pisztoly akkori kinézete messze nem olyan volt, mint most, a tárlóban. Valami barna színű festékkel vastagon be volt mázolva, olyannyira, hogy úgy tűnt mintha fából lett volna kifaragva. Lehet, hogy ez is volt a cél!! Ezt a mázat nagy nehezen lekapartuk róla, persze, hogy károsítottuk a fából készült agyat, de úgy-ahogy elfogadható állapotba hoztuk. A fegyvert még egy alkalommal ki is akartuk próbálni nagy titokban, egyik barátunk szerzett puskaport, s a Jókai regényekből tudtuk, hogy miképp is történt ennek az előltöltős jószágnak a megtöltése, először a por, utána fojtás, utána a golyó, s megint fojtás. A serpenyőbe is kis puskapor, ami egy lyukon át a csőbe viszi a szúrólángot. No, így kiokoskodtuk, s egy fára felfüggesztettük a pisztolyt, s begyújtottuk a puskaport. A fegyver ezután vészesen forogni kezdett, mi pedig, vagy tízen, ahányan voltunk, annyifelé szaladtunk fedezéket keresve, aminek nem sok értelme volt, hiszen gyenge pukkanás hallatszott, s a csapágygolyó szinte csak kibukott a csőből.




A gyermekkori emlékek felidézése után a pisztoly természetesen a későbbi múzeum törzsanyagába került, ám meglehetősen viharvert állapotban volt már. Ja, azt elfelejtettem írni, hogy kakasa kezdettől nem volt. Mindenesetre így is a XIX. századot bemutató tárló kuriózuma lett a kiállításon. De már érett a gondolat, hogy ki kellene restauráltatni valamiképpen szakemberrel. Kapóra is jött egy alkalommal itt bemutatót tartó fegyverműves, akivel megbeszéltem, hogy mennyiért és miként hozza rendbe a pisztolyt. A restaurálás összegét múzeumszerető és pártoló csengeri vállalkozók adták össze, nevüket a csőbe rejtett névsor őrzi az utókornak. A mester kitett magáért, mert új faágyat faragott és új kakast is szerelt fel, s a pisztoly eredeti állapotába került, s a tárló egyik kiemelt tárgya lett. Ahányszor csak ránézek, mindig a másik angóranyúl jut eszembe, no és a gyermekkorom.

szerző: Fábián lászló

Tiszai Nagy Menyhérttel már régi kapcsolatom volt, ami még a nyolcvanas évekre nyúlik vissza. A sanyikerti ásatáskor 1992-ben is többször volt lent Csengerben, , hosszú beszélgetéseit pecsételték meg kapcsolatunkat, no meg művészete is. Az első komoly kiállítást a múzeumban, 1991- ben ő nyitotta meg, de már, de bemutatkozott képeivel is egy közös tárlaton, mint az aranyosapáti Művészi Kör tagja.

Tiszai Nagy Menyhért 1944. május 3-án született Zemplénagárdon. Középiskolai tanulmányait Királyhelmecen kezdte, majd Nagykaposon érettségizett.

Diplomát a prágai Károly Egyetem Hittudományi Karán szerzett. Alapító tagja a Ticce – Bodrogközi és Ung-vidéki Alkotók Szövetségének, festményeiből az elmúlt évtizedekben több szlovákiai és külföldi településen szerveztek tárlatokat.

A szlovákiai Kisgéres református lelkészeként tevékenykedő festőművész 1992-ben hozta létre regionális alkotóműhelyét a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Aranyosapátiban, amely a Kárpát-medence magyar festőművészeinek, képzőművészeinek adott otthont.

Tiszai Nagy Menyhért a festészet mellett vers- és prózaírással is foglalkozott: idén jelent meg Versek és prózák című kötete, amely az általa válogatott és rendszerezett művekből áll, illetve saját grafikáit tartalmazza.(forrás:szon)

Sajnos ez a kiállítás már csak mint emlékkiállítás jöhetett létre, de mondhatni itt életművének minden periódusa, festészetének teljes struktúrája fellelhető. Teljes életet élt, nem kímélve magát, s képei is ezt sugallják. Nemcsak festett, de zenélt is, verseket és tanulmányokat írt 2012-ben bekövetkezett haláláig.
Ezekből a kiállításon lehet vásárolni is.

szerző: Fábián László

Még 2005-ben a kolozsvári Erdélyi Múzeum gyűjteményébe került II. Rákóczi György harci buzogánya. Számunkra, csengerieknek ehhez a buzogányhoz bizony jócskán van közünk. Mint kiderült ez a fegyver a fejedelemmel közeli kapcsolatban álló horvát származású brebiri Melith család tulajdonába került, így tulajdonképpen Csengerbe.




Nézzük kissé részletesebben ezt , hogy miképpen, milyen okok játszottak közre, hogy a fejedelmi fegyvert a csengeri Melith kastélyban őrizték nemzedékről - nemzedékre.
A csengeri Melith-család az 1500-as években került Csengerbe, ősi birtokaik a horvátországi Brebírben voltak, a török elől menekültek Magyarországra. Mint a Subich nemzetségből származók rokonságban voltak a szintén horvát Zrínyiekkel, Perényiekkel, Frengepánokkkal.

Az egyik Melith, pontosabban Melith Péter 1566-ban már Szabolcs főispánja lett, s II. Rákóczi György fejedelemmel közeli kapcsolatban állt, részt vett annak1657-es lengyelországi hadjáratában is., 1660-ben pedig a fejedelem temetésekor a főrendek között a 4. helyen sorolták. Hogy a Rákócziakkal milyen szoros kapcsolatban állt, bizonyítja, hogy 1666-ban Báthori Zsófia meghívta I. Rákócz Ferenc és Zrínyi Ilona lakodalmára. Erre mindenképpen illetékes volt, hiszen a Zrínyiekkel rokonságban állt a család.




Ezeket a családtörténeti részleteket feltétlen fontos volt közzétenni, hiszen ezek magyarázzák meg, hogy miként kerülhetett II. Rákóczi György fejedelmi buzogánya a Melithekhez. Több variáció is felmerülhet.
Az első, hogy talán már a lengyel hadjárat során ajándékozta Melith Péternek a fejedelem valamilyen haditettéért. A következő verzió az, hogy a fejedelem temetésekor, mint végrendeletileg reá hagyott emléktárgyként kapta az özvegytől. A harmadik, hogy a Zrinyi Ilona lakodalmán, mint rég látott rokont, a mulatság örömteli pillanatában megajándékozták a fegyverrel. Bármiképp is történt, a buzogány a családi kincstár megbecsült darabja lett, s a csengeri várkastélyban őrizték..

Nagyon érdekes lenne kinyomozni az ütőfegyver további sorsát, hogy miként került Erdélybe. Annyi bizonyos, hogy az utolsó Melith 1703-ban meghalt, özvegye vagyonával együtt elmenekült Csengerből, a várkastély rommá lett. Örökösök a szintén rokon Perényiek lettek. Mindenesetre a buzogány további sorsát rejtély fedi, a kolozsvári Múzeum egy magát meg nem nevező magánszemélytől vette meg. Érdekes, hogy a múzeum honlapján semmi adat nem található a buzogány létezéséről...

szerző: Fábián László

Már előzőleg írtam a különös helyzetű sanyikerti „kúszó”csontvázról, de ez a korai Árpád-kori temető amúgy is több izgalmas, különleges dolgokat rejtett. Ezek egyike a most bemutatandó, úgynevezett lékelt, tudományosabban trepanált koponya. Még 1991 őszén az első kutatóárok megnyitásakor került elő, mondhatni magányosan, hiszen semmiféle sírnyom, vagy csontvázmaradvány nem volt a közelében, a markoló kanala dobta ki.

A későbbi feltárások során több lékelt, vagy lékelésgyanús koponyát is találtunk, ám ezeket mind csontvázaikkal együtt . Természetesen csak az elsőként előkerült lékelt koponyáról szeretnék írni, mely jelenleg a múzeum honfoglalás –Árpád-kor tárlóban tekinthető meg. Pontosabban nem is magáról a koponyáról, hanem a lékelés szokásáról, s a magyar ősvalláshoz való kapcsolatáról. Megjegyzem, hogy ezen a koponyán kettős lékelést lehet megfigyelni, ami igen ritka, mindkét lékelésen látszana a fúrónyomok.




A koponyalékelés már az őskortól ismert, egyes természeti népek még m is művelik. Nem szeretnék mélyebben belemenni ebbe a témába, csak a leglényegesebbeket említem. Két célból végezték ezeket a sebészeti beavatkozásokat, egyrészt gyógyászati céllal. a harcokban betört koponyát a csontszilánkoktól megtisztították, fertőtlenítették. DE gyógyászati cél volt, amikor a fej megnyitásakor idegi panaszokat, pl. koponyaűr túlnyomás okozta fejfájást, idegi panaszokat stb. orvosoltak.

Másrészt pedig mágikus, kultikus céllal nyitották meg a koponyát. a rossz szellemektől való megszabadulás céljából .(bár ez kapcsolódik a korábban említettel.) A magyar ősvallásban ismert volt a kettős lélek hagyománya, a lékeléskor szabad utat nyitottak a léleknek, mely a fejben lakozik. Talán innen ered az „agyafúrt” kifejezés is, ami a ravaszság szinonimája is.

A koponyalékelést a honfoglalóknál nagy számban ismeri a szakirodalom, ez a szokás a X.-XI. századtól megszűnik, az egyház tiltotta, de a peremvidékeken, távol az egyházi központoktól suttyomban még művelhették elvétve. Még az is elképzelhető ennél a sanyikerti koponyánál, ami keresztény temetőből került elő, hogy magát a lékelést még a pogány időkben végezték, de az eltemetés már a keresztény szokás szerint a templom körüli temetőben történt.

kapcsolódó: Élve eltemetve?... A sanyikerti kúszó csontváz rejtélye Katt ide!

szerző: Fábián László

Van egy látszólag érdektelen tárgy a múzeumban, az I. Világháborús emlékek között kiállítva, egy golyó által átlőtt kulacs.. Ugyan miről mesél ez a hadi emlék? Nem egyébről, minthogy megmentette egy ember életét, mert a háborúban minden a vak véletlenen múlik, másodperceken, millimétereken.

A kulacs tulajdonosáról dr. Gajzágó Jenőről tudni kell, hogy ide kerülése előtt – mint osztályidegent a fővárosból kitelepítették - neves tüdőgyógyász, egyetemi magántanár volt Budapesten, illetve szülész –nőgyógyász végzettséggel is bírt. Sok csengeri újszülött az ő kezei között látta meg a napvilágot, többek között én is. Jellegzetes térdnadrágjában, sétabottal járt, igazi régimódi úriember volt.
De nem is erről szeretnék beszélni. hanem a címadó kulacsról, amiről Jenő bácsi a következőket mesélte:




„ .... A Nagy Háborúban pilótaként szolgáltam, ami abban az időben még új fegyvernem, a legkorszerűbb és a legirigyeltebb volt. Az olasz fronton voltam, Doberdónál járőröztünk, fel-derítő repüléseket végeztünk az olaszok állásai fölött. Az egyik alkalommal heves géppuska-tűzbe kerültem. Egyszer csak erős ütést éreztem a vállamban, bal karomat elöntötte a vér, mely rumszaggal keveredett.. Ennek akkor semmi jelentőséget nem tulajdonítottam, küszködtem, hogy a gépet sebesülésem ellenére le tudjam vinni, ami sikerült is.

Csak lent vettem ész-re, hogy a szag az átlőtt kulcsból kifolyt rumból származik. Nekünk pilótáknak volt egy olyan szokásunk – nem éppen szabályos - hogy a kulacsunkat nem az övünkön hordtuk, hanem a zubbonyon keresztben húzódó ú.n. antantszíjra csatoltuk. Olyan megfontolásból, hogy találat esetén, vagy netán lezuhanáskor, ha netán életben maradnánk, akkor közelebb legyen a szánk-hoz, könnyebben elérhető legyen.




Szerencsére sérülésem nem volt komoly, csontot nem ért a golyó, de meglehetősen nagy darabot szakított ki a felkaromból. Bajtársaim utánam hozták az életemet megmentő kulacsot, s csak akkor döbbentem rá, hogy mi történt. A nagy kaliberű géppuskagolyó a szívem fölött lévő kulacsot érte, azt átlyukasztva egyúttal gellert is kapott és a felkaromba csapódott.. Ettől fogva ez a tárgy szent lett számomra, hiszen megőriztem hosszú éveken át, mert másképpen miért is ragaszkodnék egy lyukas kulacshoz. De okulásképp átadom a gyűjteményetek számára, óvjátok tovább. „
Hát ezért van kitéve ez az átlőtt , 1915-ös katonai kulacs a Múzeumban. Az egyszerű látogató számára nem mond semmit, bár csak gondolja mindenki, hogy nem véletlenül van ott, mint hadi emlék.

szerző: Fábián László

Jó párszáz sír, illetve csontváz kibontása van már mögöttem, úgy Jánosiban, mint a Sanyikerti ásatás folyamán. Legtöbbjük szépen „katonásan” feküdt, ahogy a szaknyelvben mondják „nyújtott fekvő helyzetben, karok a test mellett. Találkoztam egymás mellett eltemetett testvérekkel, anya mellett fekvő kisgyerekkel és egyéb érdekes formációkkal is. Ám az 1992-es sanyikerti ásatás 165-ös sírja olyan csontvázat adott, ami mondhatni párját ritkítja.

Mielőtt továbbmennék, röviden ismerkedjünk meg Sanyikerttel, illetve az ott állt egykori faluval Senyével. , mely Csengertől alig 2 kilométerre délkeletre, a Szamos egykori kanyarja mellett feküdt.

1366-ban Egyházas-Senye néven írták az oklevelek, és királyi népek, várjobbágyok lakták, de a XIV. században elnéptelenedett. Később Dombkertként is nevezték, a temploma tégláit még az 1940-es években is hordták.
Egyébként ősidők óta lakott volt ez a rész, találtunk neolitikus, szarmata, dák és más császárkori cserepeket, római kori fibulákat és ezüstpénzeket.

A múzeum munkatársai és egy a nyíregyházi régészcsoport bejárja a csengeri határ sanyikerti és recsigei részét és kijelöli az ásatások helyét

Az 1992-es ásatás, melynek vezető régésze Varga Béla volt, a falu Árpád-kori temploma feltárását célozta, természetesen a körülötte lévő temetőt is. Nos, itt került elő az a rejtélyes fekvésű csontváz.
Már a kibontás kezdetén kitűnt, hogy furán fekszik, s rettenetesen nehéz is volt a vele való munka, hiszen a csontok egészen más pozícióban helyezkedtek el, tulajdonképpen hasán feküdt, de ha jól megnézzük, nem is feküdt.




A száraz régészeti leírást kiegészíteném saját benyomásaimmal. Az egész csontváz összhatásában olyan volt, mintha kúszva, kínok közepette, fejét kissé feltartotta, fogait összeszorítva került volna a sírgödörbe... Szinte érezni lehetett a küzdelmét. Ásott sírba nem tehették, nemhogy koporsóba - mert felmerült, hogy esetleg a sírban felébredt –de ennek ellentmond, hogy karja ki volt nyújtva (a karcsont a bontáskor elmozdult), de a földbe ugyanakkor nem tud kinyúlni. Úgy tűnt , mint akit lassan élve eltemettek, és az áldozat még próbál menekülni, fejét feltartva küzd a levegőért.

Nos, ez igen horrorisztikus elképzelés. A régészek szerint az ilyen formában való temetkezést rituális temetkezésnek nevezik, a közösség egyik megbecsült, de nemzetségének utolsó tagjaként tették így a földbe, bizonyosat ők sem tudnak.

Hozzá kell tenni, hogy ez a csontváz egy Árpád-kori templom körüli keresztény temetőben volt elhantolva- ám nem a temetőárokban, vagy valami elhagyott helyen. A lelet jelenleg a múzeum raktárában található.
Minden csontváz egy egykor élt embertársunk volt, aki érzett, gondolatai voltak, szeretett, dolgozott, s így kell őt- mert egyedi volt - szemlélni, megadva neki a tiszteletet.